Errol Garner 1921-ben született a Pennsylvania állambeli Pittsburgh-ben. Már három éves korában elkezdett zongorázni és középiskolás korára már Billy Strayhorn és Ahmad Jamal mellett játszott. Számos jazz klub állandó fellépője lett New York-ban és híres történetek keringtek róla már életében is.
Soha nem tanult meg kottát olvasni, mindig is fejből játszott. Egyszer az ukrán klasszikus zongorista Emil Gilels koncertje után (akit egyébként a 20. század egyik legnagyobb előadójának tartanak) hazasietve, otthon emlékezetből lejátszotta a komplett koncert csaknem teljes anyagát.
Garner alacsony növésű volt, igazából a zongorát fel sem érte normál zongoraszékből. Emiatt mindig telefonkönyveket kellett a székére rakni, és egyszer megemlítette, hogy igazából azért is szeret New York-ban játszani, mert ott elég egy darab manhattani telefonkönyv, az mindig olyan vastag.
Engedjetek meg itt nekem egy rövidke személyes élményt. Egyszer úgy határoztam, sok év néhol sikeres, sokszor sikertelen önképzés után, hogy beiratkozom egy-pár jazz zongoraórára. Ki is néztem magamnak egy szimpatikus öregurat a XI. kerületben Budán, elmentem hozzá, majd a negyedik alkalommal volt is már merszem megkérdezni tőle, hogy ki a kedvenc zongoristája. Első órán ugyanis, azon kívül, hogy játszanom kellett magamtól, ami csak eszembe jutott ő is érdeklődve kérdezte, hogy kit hallgatok legszívesebben. Én akkor Keith Jarrett-et mondtam, valószínűleg ez most sem lenne másképp. Erre ő csak annyit mondott, hogy „öhöm”. Visszatérve a negyedik órához tehát, nagy izgalommal vártam a válaszát. Ő a következőket mondta, pontosan ezekkel a szavakkal: „Errol Garner van. Más nincs.” Nem indokolta, nem részletezte. Nem is tudtam erre mit mondani ott hirtelen, sőt még egy kicsit meg is voltam sértődve, és örültem, hogy hát igen, milyen rövidlátó az öreg, hiszen a Discman-emen valamelyik éppen aktuális Chick Corea Band lemez szólt odafele menet (ez még bőven a „pre-empéhármas” korszakban volt) és „ugyan már, hogy a fészkes fenében lehetne, vagy kellene annál (vagy akár Jarrett-nél jobban zongorázni)?!” gondoltam. Garner nevét egyébként ismertem, sokszor adták a Super Channel Talkin’ Jazz című műsorában.
Namármost. Két probléma volt az akkori gondolatmenetemmel. (Ehhez egyébként közel 10 éve kellet mire beláttam.) Az kevésbé fontos az, hogy nincs olyan, hogy „jobban” zongorázik az egyik a másiknál (ezt most itt nem feszegetem, hogy miért), a másik (mellesleg sokkal lényegesebb [húú, mennyi zárójel!]), hogy Garnert hallgatva rájöttem, hogy az öreg miről is beszélt akkor! Benne 75 év tapasztalata, kb. 50 év hanglemez gyűjtögetése, hallgatása és 40 éve zenetanítása munkált. Nincs mese, Garner tényleg a legnagyobb! Rettenetesen egyedi, amit művelt. Elképesztő ún. „zenekari hozzáállása” van a zongorához, különösen, ami a jobb kéz akkordjait illeti. Szinte mindig az ütem előtt vagy éppen után játszott, és egyértelműen ő tökéletesítette az ún. stride játékot is, ami a ragtime-ból kifejlődött stílus, melyben a bal kéz négyütemű, egyszólamú basszust játszik a 1. és a 3. ütemben és akkordot a 2. és a 4. ütemben. Elképesztő volt a jobb és bal kéz függetlenítése, sokszor keresztritmusokat is játszott a két keze között. Az improvizációi mindig közel álltak az alapmelódiához és sokszor kakofón (hangnembe nem illő) hangokkal jelölte mire is készül azután. Félretéve a technikai dolgokat és őszintén remélve, hogy az egykori GregJazzBlog olvasók, most nem ijedtek meg végletesen, hogy „ez tuti megőrült, itt lépten-nyomon Errol Garner és társai mennek majd, akkor én léptem, sziasztok!” Szó nincs erről, csak gondoltam „bekezdek” egy olyannal, amilyen itt még nem volt...
Szóval Garner. A swing mindenki másnál fátyolos az övéhez képest. Őszinte és boldog zene ez! Tudta az öreg miről beszél, vagy csak kezdek én is rá hasonlítani…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése